Korom Alexandra – Buli háziasszonya

CsakAzértIs!Buli – Egy gondolat manifesztációjának története

Szandra3

Világ életemben a kilóimmal voltam elfoglalva. Hogy éppen mennyit híztam vagy mennyit nem és igazán idegesített és mély szkepticizmussal fogadtam, amikor azt mondták, hogy „Hagyd már Szandra a kilóidat, örülj neki, hogy kapsz levegőt! És amúgy is csinos vagy!”

Ezzel a sokszor mély depresszióba hajló gondolatmenettel teltek dolgos hétköznapjaim, amikor 2013-ban belecsöppentem egy eddig számomra ismert, de mégsem ismerős világba. A megváltozott élethelyzetben lévők, a szerzett vagy veleszületett fogyatékossággal élők zártnak éppen nem mondható miliőjébe. Először távolról, de lelkesen figyeltem, ahogyan ebben a helyzetben lévő nők és férfiak, fiatalok és idősek életvidáman, méltósággal s nyíltan viselkednek, holott százszor nagyobb testi és lelki gondjuk, fájdalmuk lehet, mint az én kilókkal vívott szélmalomharcom.

Magával ragadott az a szarkasztikus humorral átitatott életérzés, amely belőlük áradt. Tudtak nevetni saját esendőségükön, félvállról kezelni olyan dolgokat és helyzeteket, amelyekből mások oltári nagy ügyet csinálnak, annak ellenére, hogy lehet, hogy fáj, lehet, hogy megérintett, lehet, hogy mart és égetett. Viszont itt nem ez a fontos, nem ez a lényeg, és nem ez visz előre.

Ezzel új életfelfogásban felocsúdott lelkiállapotban görgettem tovább kis életemet, szőtte át mindennapjaimat, mikor egy késő tavaszi napon, valamikor 2014 májusában, éppen egy barátaimmal eltölteni kívánt szegedi éjszakai kimozdulásra készültem, belém hasított a gondoltat.

Jó – jó, hogy én most elmegyek bulizni, kikapcsolódni. Bár előre tudtam, hogy irritálni fog a szardíniásdoboz módjára összepréselt lökdösődő és arrogáns emberek látványa és érzése a szórakozóhelyen, de hova mennek azok, akik bármilyen fogyatékkal élnek? Ha engem zavar a tömeg és nem tudok nyugodtan átmenni a terem egyik végéből az illemhelyre, anélkül, hogy ne öntenélek le, ne szóljanak be, ne préseljenek valamihez vagy valakihez? Akkor hogy tud elmenni egy fiatal – vagy akár idős – úgy bulizni, hogy ne sérüljön meg? És itt most szándékosan használtam a sérülés szót minden előtag nélkül. Mert ha fizikailag nem is, de lelkileg biztosan sérül. Még ha nem is mutatja, mert erős és bátor és ő is tűzoltó akart lenni és katona és vadakat terelő juhász és megedzette már ez a társadalom. Ha én sérülök, akkor ők?

Ezekkel a gondolatokkal hívtam fel egy barátomat és ventiláltam ki neki, elmondva minden lelkesedésemet, kételyemet és akkor feltettem a kérdés:

Mi lenne, ha csinálnánk egy speciális bulit? Egy bulit, ahova a fogyatékossággal élők el tudnak menni kikapcsolódni úgy, hogy nem kell azon izgulniuk, hogy kinézik őket, felölik őket vagy szimplán egyáltalán bejutnak-e az adott helyre?” A válasz támogató volt, annak ellenére, hogy nem tudtuk, hogy egyáltalán ez a segítő gondolata partot ér-e pont annál a közönségnél, akinek szánjuk. Ez a barátom utána mondta, hogy neki van egy nagyon kedves ismerőse, akit bár én tudtam, hogy ki és mi a története, de nem ismertem. Felajánlotta, hogy elmondja neki a gondolatomat, megkérdezi, hogy lát-e benne relevanciát vagy elvetélt egyáltalán ez az egész, csak egy újabb szamaritánus cselekedet.

Megérkezett a válasz, mely örömmel bár hitetlenkedéssel volt teli. Nekem ez elég volt, aki mer az nyer. Maximum nem csinálunk egynél több bulit.

Ekkor bekapcsolódott a rendszerembe a Horizont Rehabilitációs Közhasznú Alapítvány, ahol önkéntesként tevékenykedtem. Félve felvázoltam a vezetőségnek ezt az egész egyelőre plazmatikus ötletet, minden pro – contra verzióval. De nem zárt fülekre találtam, hanem egy progresszív szemléletű és „bevállalós” csapatra, akik bíztak ennek az egésznek a létjogosultságába.

Elindult tehát a szervezés, a helyszínkeresés. A szegedi Ifjúsági Ház régóta partnere volt az alapítványnak, így most is mellé álltak az ügynek és támogatták azt. Segítő partnerként bekapcsolódtak szervezetek, humánerőforrást biztosítva, állt össze a program.

Ekkor jött a felismerés, hogy még nincs neve a gyereknek. Otthon töprengtem éppen szüleimnél, amikor anyukám is belekapcsolódott a töprengésembe. Azt javasolta, hogy a névválasztásnál próbáljak olyat sugallni, hogy ezek az emberek csak azért is megmutatják, csak azért is élnek! Csak azért is…csak azért is….csak azért is …mantráztam, majd euforikus állapotba kerülve örömujjongva felkiáltottam: „Köszi Anyu! CsakAzértIs!”

Tehát megszületett a cím is, s a gép azóta is forog, s az alkotók nem pihennek.